Dácil: a hercegnő, aki négy évszázada valóság

Tenerifén a Dácil név mindenütt ott van. Utcatáblán, szálloda homlokzatán, üzletek cégérén, és ami a legfontosabb, kislányok anyakönyvi kivonatán. Ha megkérdezel valakit, ki volt, jó eséllyel elmondja: a guancs hercegnő, Bencomo lánya, aki beleszeretett egy kasztíliai kapitányba.

A történetnek azonban van szerzője. És van megjelenési dátuma.

Ez az, amitől más lesz az egész. Nem egy legendáról beszélünk, amit nagyanyák adtak tovább a tűz mellett, amíg valaki fel nem írta. Egy versről beszélünk, amit egy megnevezhető ember írt, és ami 1604-ben jelent meg nyomtatásban.

Egy könyv, amit ki lehet nyitni

A mű címe Antigüedades de las Islas Afortunadas, a szerzője Antonio de Viana, és 1604-ben látott napvilágot. Eposz, verses formában, a sziget meghódításáról.

Ebben a műben szerepel Dácil, Bencomónak, a taorói menceynek a lánya, és ebben a műben bontakozik ki a pásztori szerelmi történet közte és Castillo kapitány között, a szigetek idillikus tájain.

Ez a könyv nem elveszett kézirat. Létezik, olvasható, hivatkozható. A kérdés nem az, hogy megvan-e a forrás, hanem az, hogy mi a forrás.

Amit biztosan tudunk

Viana valóban megírta, és a mű valóban 1604-ben jelent meg. Ez nem vitatott.

Az sem vitatott, hogy a Antigüedades mekkora súlyt kapott. Valbuena Prat úgy jellemezte, mint az egyetlen olyan eposzt, amely egy kasztíliai nyelvű vidék teljes tájképét, szellemét és friss hősi legendáját megjeleníti a tizenhetedik század elején. Dácil pedig azóta a kanári irodalom egyik alapító mítoszává vált.

Vagyis: a mű hatása mérhető és dokumentált. Az irodalomtörténet tudja, hol a helye.

Egy eposz nem krónika, és ez nem apróság

Érdemes egy pillanatra megállni annál, hogy milyen műfajú szöveg ez.

Az eposz nem beszámoló. Nem az a dolga, hogy rögzítse, mi történt, hanem az, hogy formát adjon annak, ahogy egy közösség önmagára akar emlékezni. Hősöket állít, íveket húz, és ott told meg a valóságot, ahol a szerkezetnek szüksége van rá. Ezt a kortársak sem tekintették hamisításnak, mert nem is krónikának szánták.

A gond akkor keletkezik, amikor a szöveg átcsúszik egy másik polcra. Négyszáz év alatt a versből idézetek lettek, az idézetekből hivatkozások, a hivatkozásokból pedig olyan mondatok, amiket ma tényként adunk tovább, anélkül hogy bárki visszamenne az eredetihez megnézni, hogy az rímel.

Ezért nem mindegy, hogy egy név honnan származik. Nem azért, hogy leleplezzünk valakit, hanem hogy tudjuk, mekkora súlyt bír el.

Amit nem tudunk, és ezt érdemes kimondani

Itt jön az a rész, amit a szép történetek kedvéért el szoktak hallgatni.

Nem tudjuk, hogy Dácil létezett-e. A mai történészek kitalált alakként kezelik. José Antonio Cebrián Latasa felvetette, hogy Vianát esetleg egy valóságos személy ihlette, de ez felvetés, nem bizonyíték, és nem is állítja többnek magát.

És van ennél kellemetlenebb is. María Rosa Alonso és mások, akik Viana művét vizsgálták, azzal vádolják a szerzőt, hogy a műben szereplő guancs nevek egy részét ő maga találta ki.

Ez pedig túlmutat Dácilon. Ha a nevek egy része költészet, akkor a guancs névanyagról alkotott képünk egy darabja nem forrás, hanem irodalom, és nem mindig lehet megmondani, melyik melyik. Erről a rétegzettségről írtunk Tenerife kilenc menceyatójának a térképénél is: a hódítás előtti sziget képe több forrásból áll össze, és nem mindegyik egyforma erős.

Miért nem mindegy ez ma

Mert a név él. Nem múzeumi tárgyként, hanem használatban.

Ma is adják kislányoknak, ki van írva utcasarkokra, és senki nem érzi kölcsönzöttnek. Ha valaki Dácilnak hívja a lányát, nem egy 1604-es eposzra gondol, hanem arra, hogy ez egy kanári név, ami idevalósi.

Ez nem hiba, és nem csalás. Így születnek az önazonosságok mindenütt: egy közösség kiválaszt egy történetet, és addig hordja, amíg a sajátjává nem válik. Számítani viszont számít, hogy tudod-e, melyik rétegen állsz. Más érzés Tenerifén sétálni azzal, hogy „ez a hercegnő itt élt", és más azzal, hogy „ezt a hercegnőt itt találták ki, és azóta ideszületett".

A második nem kevesebb. Csak igaz.

És akkor mi marad

Nézd meg legközelebb egy utcatáblán a nevet.

Egy költő leírt egy nevet négyszáz éve. Azóta valóságos emberek viselik, valóságos életeket élnek vele, és a nevük a személyi igazolványukban is így szerepel. Ha egy kitalált név négy évszázadon át valóságos emberek sajátja lett, mikortól szűnik meg kitaláltnak lenni?

Nyitókép: Bjoertvedt, CC BY-SA 4.0, a Wikimedia Commonsról.