El Sabinar: a fa, amit a szél hajlított meg
Van egy fotó, amit szinte mindenki látott, aki El Hierróval kapcsolatba került. Egy fa, ami nem áll, hanem fekszik. A törzse derékszögben elfordul, az ágai a talaj felé mutatnak, és az egész úgy néz ki, mintha valaki a földre nyomta volna, ő pedig ott maradt volna.
Az első gondolat mindenkinél ugyanaz: ez a fa megsérült.
Nem sérült meg. Így nőtt.
Ez a különbség sokkal nagyobb, mint amilyennek hangzik. Nem arról van szó, hogy egy vihar letörte és a fa túlélte. Arról van szó, hogy a fa egész életében a szél alakjába nőtt bele, ág ágra, évtizedről évtizedre, és a végeredmény pontosan az, ami a legkevesebb ellenállással jár.
Ahol áll
El Sabinar El Hierro nyugati végén van, La Frontera községben, a Frontera Vidéki Park területén. Ez a sziget egyetlen borókása, nagyjából 262 hektáron, és a szigeten kívül nincs hozzá fogható.
A fák nagy része kanári boróka (Juniperus turbinata subsp. canariensis). Örökzöld, erősen elágazó cserje vagy kisebb fa, ami jellemzően négy-hat méteres magasságot ér el.
A La Dehesa-fennsíkon viszont, ahol a passzátszél megállás nélkül fúj, ezek a példányok nem felfelé nőnek. A törzs és az ágak megcsavarodnak, és felveszik azt, amit a szakirodalom zászló-formának nevez: a korona egyetlen irányba fésülve, mintha a fa fél oldala hiányozna.
Miért nem tör el
Itt van a mechanizmus, ami az egészet érthetővé teszi.
Egy fa, ami szemben áll a széllel, minden lökésnél feszül. Egy fa, ami a szél irányába nő, nem feszül: elfordul előle. A növekedés lassú, tehát az alkalmazkodás nem egy döntés, hanem egy összeg. Minden év hozzátesz egy keveset ahhoz az alakhoz, ami az adott helyen a legolcsóbb.
Ezért néz ki úgy, mintha meghajolna. Nem hódolat, hanem statika.
És ezért nem lehet ezt a formát máshol előállítani. Egy kertbe ültetett kanári boróka nem lesz ilyen, mert nincs mihez hozzáidomulnia. A forma nem a fajé, hanem a helyé.
Amit biztosan tudunk
A sabina El Hierro hivatalos növényi jelképe, és szerepel La Frontera község címerében is. A szigeten a hierrói óriásgyíkkal együtt emlegetik, mint azt a két élőlényt, amiről a szigetet fel lehet ismerni.
A borókás területe és fajösszetétele dokumentált, védett, és a Frontera Vidéki Park része. Ez nem egy elhagyott vadon, hanem nyilvántartott, kezelt terület.
Amit nem tudunk
És most az, amit a képaláírások nem szoktak odaírni.
Nem tudjuk pontosan, hány évesek ezek a fák. A borókánál a kormeghatározás nehéz: lassan nő, a törzse csavarodik és gyakran üregesedik, és a szabályos évgyűrű-számlálás sokszor nem ad megbízható eredményt. A körben keringő évszámok jellemzően becslések, nem mérések.
Azt sem tudjuk, hogy a leghíresebb példány mennyire jellemző. Az a fa, amit a fotókon látsz, kivételesen látványos alak. Hogy a borókás egészére mennyire igaz ez a mérték, arról a fényképek nem mondanak semmit, mert azok mindig ugyanazt az egy fát mutatják.
Ez a különbségtétel apróságnak tűnik, amíg oda nem érsz, és rá nem jössz, hogy a legtöbb fa jóval visszafogottabb. A csalódás nem a helyé, hanem azé a kereté, amiben ideérkeztél.
Ha odamész
Két dolog, ami nem díszlet.
Ne mássz rá, és ne állj a gyökereire. Ezek a fák évszázados alkalmazkodás eredményei, és a talajszinten futó gyökérzetük sérülékeny. A fotó, amiért odamész, holnap is meglesz, ha ma nem lépsz rá.
A szél nem szünetel a kedvedért. A La Dehesa-fennsíkon a passzát az alapállapot, nem az időjárás. Öltözz úgy, hogy szélben állsz majd, nem úgy, hogy sétálsz.
Ha az egész szigetet tervezed, mit érdemes megnézni El Hierrón című írásunk beteszi a borókást a napi útvonalba, a Mirador de la Peñával és a Mar de las Calmasszal együtt.
És akkor mit nézel valójában
Amikor ott állsz, nem egy szép fát nézel.
Egy több évtizedes tárgyalás eredményét nézed, amiben az egyik fél sosem engedett, a másik pedig sosem állt le. A fa nem győzött, és nem is veszített. Egyszerűen felvette azt az alakot, amiben maradhat.
Kérdés, hogy ezt hívjuk-e vereségnek, ha egy fa négyszáz évig marad talpon úgy, hogy közben soha nem áll egyenesen.
Nyitókép: Desde un tajinaste, CC BY 4.0, a Wikimedia Commonsról.
